Hermina és a tündér késedelmi díja

Csütörtökönként a városi könyvtár úgy zümmögött, mint egy jóllakott méhkas: lapoztak, suttogtak, és a radiátor időnként kettőt koppantott, mintha bebocsátást kérne. Hermina ilyenkor itt várta meg az apukáját, aki hatig dolgozott. Volt egy saját helye a gyerekrészleg sarkában, a babzsák mögött, és azon a csütörtökön csak annyit akart, hogy végre befejezze a vastag kalózregényt. Ehelyett az önkölcsönző gép felől veszekedést hallott. – Bíp. Tartozás – mondta a gép. – Én nem tartozom senkinek! – felelte egy vékony hang. A leolvasón egy ceruzányi tündér toporzékolt, kezében egy szétesett, barna könyvvel. A szárnya esőszagú volt, mint a járda egy nyári zápor után.

A tündért Paulinának hívták, és harmincnyolc éve kölcsönözte ki az Időjárás-varázslás kezdőknek című könyvet. Annyira megszerette, hogy sosem vitte vissza. Mostanra a lapjai kihullottak,